A tyúktolvaj

Egy enyhe nyári délután, szürkület felé nagyapám az eperágyásokat locsolgatta szürke kannájával, míg én a közeli diófa egyik ágán ültem. Alig lehettem több nyolcévesnél. Mindenfelé nézelődtem, és hirtelen megpillantottam egy közeledő alakot. Kisvártatva felismertem, hogy a vendég a szomszédunk. Elfordultam, és a ház felé is tekingettem, ahol már égtek a villanyok.

Egy tisztán érthető hangfoszlányra kaptam fel a fejem nagyapám és a szomszéd beszélgetéséből.

• Ma este elkapjuk a tyúktolvajt!

Közben elsétáltak a szőlősbe. Alkonyodott. A nyugodni térő nap utolsó, bágyadt sugarai megvilágították a gyümölcsfák ágait. Lassan feltámadt a szél.

A szomszéd hazasétált, én pedig nagyapám mellé léptem. Kíváncsi voltam, hogy akar-e mondani valamit, mert titokzatosan nézett rám. Megszólalt:

- Napok óta jár a szomszéd kertjébe egy tolvaj, biztosan róka…-kezdte nagyapám. –Éjjelenként elvisz egy-két tyúkot. Ez így nem mehet tovább.

Bólintottam, majd izgatottan megkérdeztem:

- Ott lehetek én is a róka elfogásánál? Megígérem, nem zavarnék senkit.

- Az nem lehet, ki van zárva! Otthon maradsz, ez nem gyerekjáték – hangzott a válasz, ellentmondást nem tűrően. Megértettem, az aggodalom tartja vissza attól, hogy engedélyezze az éjjeli kalandban való részvételem, mégsem értettem vele egyet. Nagyon csalódott lettem.

A ház felé menet végig az „éjjeli merénylő” járt a fejemben. Mit érthet az alatt nagyapa, hogy ma este leleplezik a rókát? Miből fogok vajon kimaradni?

Odaértünk a házhoz. Benn már egészen sötét volt, csak a gyertyák fénye világította meg a tárgyakat, kísérteties színt adva a fakó falaknak.

Felsétáltam a lépcsőn, majd beszaladtam a szobámba és nekidőltem az ajtónak. Nem akartam, hogy bárki is zavarjon. Örültem ennek a kalandos titkolózásnak, és tudtam, ma éjjel valami történni fog. Akkor már igazán kíváncsi lettem a dolog végkifejletére.

A percek órák lassúságával teltek, én pedig egyre jobban vártam a sötétedést. Nem engedtek volna ki megnézni a róka elfogását, ezért titokban kellett cselekednem. Vártam és tervezgettem, míg leszállt az éj.

Halkan, remegő kézzel nyitottam ki szobám ajtaját, majd körülnéztem. A folyosó kihalt volt, mégis félve lépkedtem a hűvös köveken, megrezzentem minden apró nesz hallatán. Mikor a lépcsőhöz értem, kisebb nyikorgások hallatszottak lépteim nyomán. Még szerencse, hogy nem figyeltek föl rá. Átosontam a nappalin, majd gyorsan kilétem a földszinti ablakon, éppen egy pocsolya közepébe. Csöpögött rólam a sár, de ez akkor már egyáltalán nem érdekelt.

Biztos akartam lenni abban, hogy nem vettek észre és nem követ senki, ezért óvatosan benéztem az ablakon. Sötétséget láttam, egyetlen villany sem égett már se nálunk, se a szomszédos házakban. Mégis az a gondolatom támadt mintha figyelne valaki, nem tudtam, miért. Gyorsan a földre vetettem magam és elkezdtem a fák alatt kúszni. Úgy éreztem magam, mintha egy indiánregényből csöppentem volna ki, és ez egy kicsit mulattatott. Denevérek csaptak el fölöttem. Pár bagoly huhogott, talán a közeli erdőben. Szívem erősen dobogott, mikor a tyúkól derengő körvonalai kirajzolódtak előttem.

Elfojtott neszeket hallottam, a feszültségtől szinte vibrált a levegő. Emberek neszei voltak. Csak lapulva vártam. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, de vártam. Láttam egy lámpa fénykörében a tyúkokat. Békésen feküdtek, látszólag semmi veszély nem fenyegetett. Néztem őket, hátha történik valami, és füleltem az éjszaka neszeire. Hallásom kiélesedett ez alatt az egy óra alatt, amíg a fűben hasaltam, mozdulatlanul. Semmi mást nem tehettem a  feszült várakozáson kívül. Szörnyen féltem.

Kisvártatva azt kezdtem érezni, hogy félelmem alaptalannak bizonyult, nincs miért félnem, nem fog történni semmi. Már-már elhatároztam volna, hogy abbahagyom ezt a nevetséges játékot és minél előbb hazamegyek, amikor…

Hirtelen megrezzent mellettem a fű.  Valami mozogni kezdett a közelemben. Megriadtam. A tyúkól jellegzetes szagába attól eltérő is belevegyült. Biztos a tolvaj ezen az éjszakán is eljött…

Izgatottan közeledtem a hang irányába, de az elhalt. Vártam még pár percig, aztán egyre csalódottabb lettem. Lehet, hogy hiába jöttem el? Csak a képzeletem játszik velem ezen a tébolyult, valószínűtlen éjjelen?

Amennyire lehetett, a földhöz lapultam, és minden idegszálammal az éjszaka hangjaira figyeltem.

Mikor felkaptam a fejem, megpillantottam pár méterre tőlem a ragadozó sziluettjét, éreztem közelségét, bár az éj koromsötét leple takarta mozdulatait. Óvatosan lépkedett az ól felé. Szimatolva kereste a rést, melyen bebújhatott. Hirtelen megállt, és felkapta a fejét. Biztosan szagot fogott. Csak nem éppen az enyémet?

Sötét kis alak volt, nem ártott tartani tőle. Érzelemhullámok áradtak el bennem. Egyrészt rettegtem tőle, másfelől szánalmasnak és magányosnak találtam. Kedves kis jószág lehet.

Lassan közeledtem a róka felé, négykézláb. Eleinte az még hátrált, majd hirtelen, mintha meggondolta volna magát, kedves tekintettel jött felém. Milyen érdekes! Még sosem láttam rókát ilyen közelről…

Ekkor belémnyilallt egy szörnyű gondolat. Azt hallottam, a veszett állatok félénknek tűnnek, mégsem futnak el. Lehet, hogy ez a róka is veszett, és ha tényleg az, akkor a harapása halálos. Én meg az éj sötétjében egyedül állok szemben egy ragadozóval!

Félelem hasogatta szívemet. Hátrálni kezdtem, de a róka közeledett. Mit akarhat tőlem? – kérdeztem magamban ijedten.

Megbántam százszor is, hogy kimerészkedtem a biztonságot nyújtó házból a szabadba ezen az éjszakán. Majdnem sikoltottam rémületemben, de nyugtattam is magam. Talán nem lehetetlen a megszelídítése sem… Ha jobban megnézem, nem is tűnik olyan veszélyesnek rám nézve. Nem is biztos, hogy betegséget terjeszt. Tulajdonképpen ez ugyanolyan egyszerű jószágnak látszik, mint a többi állat nagyapám tanyáján.

Elfelejtettem pocsolyát, tyúkólat és veszettséget, csak a rókámmal törődtem. Lassan jött felém, lépésről lépésre. Szinte már kartávolságra voltunk egymástól. El sem tudtam képzelni, miért közelít. Nem is fél tőlem? Sok gondolat kavargott a fejemben. Eszembe jutott, hogy miért van itt. A tyúkokért jött. Talán nem is rablás, amit tesz, hiába hiszik azt nagyapámék. Neki is kell valahonnan élelmet szerezni.

Az állat könyörgő tekintettel meredt rám, én pedig tanácstalanul néztem meleg, sötét szemét. Barátságos szemei voltak.

Ekkor siető lépések zaja ütötte meg a fülem, és ez elvonta figyelmem a rókáról. Körülnéztem, de a Hold keskeny csíkja nem volt elég fényforrás ahhoz, hogy megpillantsam a váratlan jövevényeket. Azt biztosan tudtam, hogy többen vannak. Elfojtott férfihangokat hozott felém a szél, és csak szófoszlányokat tudtam elkapni.

Egy pillanat műve volt az egész. Óriási, földet rengető durranást hallottam, azt hittem megsüketülök. A rémülettől megdermedtem, és mozdulni se tudtam. A róka pedig…Összeesett és élettelenül hanyatlott le a porba. Mindez hirtelen játszódott le, én pedig csak egy hatalmas, félelmetes alakot láttam, puskával a kezében.

Megvártam míg elmennek, majd én is elindultam egyenesen hazafelé.

Egy mondat a brüsszeli penthouse-ról

Couchsurfing,kanapén szörfölök.Mármint elméletileg.A neten ismerkedtünk meg, egy éjszakára felajánlotta a kanapéját,de nem ott aludtam,bár megágyazott nekem,hanem inkább mellette,az ő ágyában,mert trükkösen becsábított,hogy van egy titka,az elektromos ágymelegítő,nézzem meg,majd mikor szóltam,hogy fel van kapcsolva a villany a másik szobában,megkérdezte,lekapcsoljam,majd már fel is ugrott,elintézte,hogy mellette aludjak,a kis ravasz,én meg bedőltem neki,Istenem,de kényelmes volt,a vállán aludtam el,szokatlan ez az intimitás olyan embereknél,akik egy napja sem ismerik egymást,valójában pár órája. Csak aludtunk. De mindketten nemzetközi tanulmányokkal foglalkozunk,így a közös érdeklődés rögtön összehozott minket. Én beszéltem többet,fáradt volt,egész nap dolgozott.Zavarban volt,de sikerült oldanom a feszültséget. Téma: Amy Winehouse és a jazz. Csipkés szoknyában ültem, szürke selyem lábmelegítőben, és ő folyamatosan bámult, mindig elkaptam a tekintetét.

A haja. Göndör volt,vállig érő.A szemei.Hatalmas kék szemek.Mennyi minden rejlik bennük,mennyi utazás,mennyi íz,mennyi emlék,mennyi fájdalom,Toszkána tájai,gyerekkor,a nem-tudom-milyen élet,jaj,alig tudok róla valamit,és ez fáj,nagyon fáj,emlékszem a hatalmas nappalira,ami élesen esik Brüsszel szívébe,beúszik a városba,mint egy ladik,az üvegablak olyan közel hozza Brüsszelt,itt fekszik az asztalán,Brüsszelt vacsorázunk,reggelire nincs idő,a reggelt az ágyban töltjük,van jobb foglalatosság is reggel,mint a reggeli,őt kapom reggelire,érzem a Port de Namur villódzó fényeit,érzem a hullámzó kéjt,minden pillanatban,ha rá gondolok,emlékszem a széles vállára,amit harapdáltam,remélem,nem fájt neki nagyon, a sztorizgatásaira az Európai Bizottságról,nem lehet egyszerű ott dolgozni,a ráncai nem mélyülnek ugyan,hiszen nincsenek is,gyerekképű még mindig,de a viselkedésén érzem,lopva rám pillant időnként,mintha nem merne rám nézni,mintha vonzódna,vagy mégsem,nem tudom megítélni,de érzem,hogy közeledne,de nem tudja,hogyan,chardonnay megkínál,iszom belőle,oldja az utazás feszültségét,most repültem át Európán,Szegeden ébredtem,majd Pest,Basel és Brüsszel,Istenem,mikor indult a nap,nem is hittem volna,hogy másnap reggel már egy penthouse-ban fogok ébredni egy csodálatosan kedves olasz gentleman mellett,aki miattam késik el az Európai Bizottságból reggel.Túl szép ez,hogy igaz legyen,biztosan nem velem történik,tuti álmodom,túl jó nekem ez a pasi,igen,gentleman,dugni fogsz akkor most is,mondta Melinda,tagadtam,mondtam tuti nem,a pasasról vagy öt nő írta,hogy gentleman,és nincsenek már Antonio-k manapság,hát vannak,nagyon is vannak,megtapasztaltam elég közelről.Élesen látom a mozdulatait,pár félszeg félrenézést,a pohár emelését,a kedves szavak itt vannak még a fülemben,az ujjai,az,ahogy megcsókolt reggel,nem,nem volt részeg,ez most nem részeg egyéjszakás kaland,mindketten nagyon is józanok voltunk,nem foghatom a piára,itt érzelmek voltak,izé,érzelmek részemről,oké,a pasiknak is nyilván jelent valamit egy csaj,akivel lefekszenek,meg keresett utána naponta,kétnaponta,sms-ek,emailek,mondta hogy felhív,csak közben kiraboltak,így nincs telefonom,nem tudott felhívni,mi lett volna, ha felhív,vajon mondta volna,hogy szeret? Biztos nem mondta volna, hiszen nem szeret,vonzódik hozzám,de ennyi az egész,megkívánt egy estére,ennyi volt,tiszteli az agyamat,azt mondta,szereti,ahogy fogalmazok,de semmi több,talán szereti, ahogy csókolok,nem tudom,fáj,jobb lett volna,ha nem történik meg? Jobb,hogy átéltem,szép emlék marad,meg is írtam neki,hogy próbálom megőrizni a szép út emlékét,aminek ő is szerves része,és köszi Brüsszelt.De nem fog keresni,tuti nem fog keresni,nem fog velem foglalkozni,még ha kimegyek,akkor sem,miért kell ennyire megalázó helyzetekbe kerülnöm,és miért csókolt meg reggel,ha nem szeret,miért tette a fejem a vállára,miért tette a kezem a derekára,hogy öleljem át,mikor alszik? Magányos,munkamániás,de biztos kap valakit bármikor,egyik este Strasbourg,másik este Brüsszel,majd Leuven,majd megint más belga város,és vissza Olaszországba,mindig úton van,mindig kalandokba keveredik,gondolom,nem kellek neki,biztos nem kellek neki, de ez a tudat megöl,miért hagyom,hogy kihasználjanak,bár ez nem is kihasználás,hisz én is élveztem,nekem is megszépítette az utamat,de akkor miért, miért mentem bele,ha tudtam,hogy ez lesz,hiányzik,minden pillanatban hiányzik,ha elsétálok a Port de Namur mellett,hiányzik,ha kinézek valahol az ablakon Brüsszelben,hiányzik,ha órán emlékeztetnek az EP-re vagy a Bizottságra,hiányzik,ha olasz pasikról hallok,hiányzik,bár ne ismertelek volna meg,Antonio,gyűlölöm ezt az érzést,miért kellett ebbe az áttörhetetlen logikába belerondítanod,minek kellett megközelítened,miért,miért mondtad,hogy ha fázom,menjek át és aludjak melletted,hisz nem mentem volna át,aztán miért folyamodtál ahhoz a trükkhöz,hogy nézzem meg a titkodat,az elektromos ágymelegítőt,és a kényelmes ágyat,igen,mondtad,próbáljam ki,és én belefeküdtem,és igen,mennyei volt,kényelmes volt,vajon hány nő feküdt benne eddig,bár nemrég költöztél oda,ki tudja,időd sincs semmire,bár ilyen naiv kislányokra mindig van időd,mint én,igaz-e,neten szeded őket össze vagy munka közben,mert bárba nem nagyon jársz,nincs időd semmire,végtelen meetingek sorozata az életed,igen,te vagy a poszt-posztmodern embertípus,a munkamániás multikulti pasi,aki 34 évesen nem alapít még családot,sőt még rövid kapcsolatokba se megy bele most,csak naiv kislányokat szed fel couchsurfingről,mert tudja,nincs pénzük hostelre,és megvendégeli őket.

Egy kis pezsgő,egy kis eper,vagy bor,történetek,hallgatás,történetek,kanapé vagy ágy,válassz,kanapé vagy ágy,hivatalosan a kanapén kéne aludnod,de trükközök,tessék,ezért vagyok jó diplomata,ezért fekszik előttem fél Európa,jó döntéseket hozok,tudom,mit csinálok,ügyesen megoldom a dolgokat,becsábítom az ágyamba a lányokat,enyém a világ. Mindig akkor ír rám, mindig akkor keres, amikor én már lezárnám azt, amit még el se kezdtünk, évek óta. Nem beszélünk fél éve, majd egyszer csak kizárom magam véletlenül, és verseket írok róla az ajtó előtt a hideg lépcsőházban. Kiírom magamból az érzéseimet, hogy mennyire utálom, mert nem jön Budapestre és a kisujját se mozdítja azért, hogy együtt lehessünk. Egy találkozás, ennyi volt, de nincs nap hogy ne jutna eszembe. Miután lezártam és papírra vetettem mindent, másnap ír, ciao bella, hey beautiful, és akkor kezdődik minden elölről, pedig majdnem fél éve rám sem írt, de mikor kizárom magam és rajta gyötrődöm, keres. Ilyen egy olasz gentleman. Penthouse-zal,teleszkóppal és irigylésre méltó kocsival,mégis magányosan és elgyötörten,Európa szívében.

Fazekas Éva Réka

Akvarellvirág

-Csuhaj László festőművészhez

elhalkul ablakom alatt

a szenvedélypaták dobogása

feküdjünk márványszivárványra

meg erre a délelőtti fényre

aktra szomjas  végtelenre

az ecsetvonás mély árnyék

dombokon megbúvó hajlék

lágy égdarabok között tavirózsa

tavak tükrén csendes ringatózás

nádszálderék minden titkok tudója

aranyívek messzi,misztikus kórusok

lágy melankóliája

a kerti asztalon  sárga

napraforgók bája

hová családot gondolok

hajlatok hajléka

és vízmosások árja

transzba ejtő csendéletek

harmóniája 

A politológus

Mónika a szobájában ült, és tágra nyílt szemekkel tapadt a képernyőre. Ugyanúgy ült ott mozdulatlanul már órák óta, mint amikor befészkelte magát a fotelba. Kedvenc hírműsorát nézte, majd az azt követő politikai elemzést. Mindig két politológust hívtak meg, akik a hét eseményeit foglalták össze, és a nézők számára érthetőbbé próbálták tenni a háttérben lezajló folyamatokat. Egyikük régóta Mónika példaképe volt. Úgy rajongott a megnyerő modorú, széles mosolyú politológusért, mint egy tinédzser a kedvenc rocksztáráért. El nem mulasztotta volna egyetlen műsorát sem.

„Már megint reklámok. Azt  hiszem, főzök magamnak egy kávét.”-mondta Mónika félhangosan,  majd kikászálódott a fotelból. Éppen abban a pillanatban csörrent meg a telefon, és a  lány összerezzent. Egyedül volt a lakásban, és a  politológus  megszokott, hőn  imádott hangján kívül semmi más nem  töltötte be eddig a szobát.

-Szia, Móni! Liza vagyok. Van most  időd találkozni? - kérdezte egy női hang. -Itt állunk a haverokkal a parkban.

-Nem,  ma nem…Tudod…kampányidőszak van. A miniszterelnöki vitát elemzik.

-Jaj,már megint az  az  átkozott politikád! Na, akkor nézd azt  helyettünk, majd holnap találkozunk!-szólt a sértett hang,  melyet folyamatos búgás követett.

-Letette…-sóhajtott Mónika, és egy  kicsit elszomorodott. Mint mindig ilyenkor, elkezdett gondolkodni. „Nem vagyok elég jó  barátnő.”

Kiment a konyhába, és főzni kezdte a kávét. Közben melankolikus hangulatba került. „Nem csupán kilógok a sorból, hanem még csak azt sem tudom meghatározni, hogy hol a sor…”

Mónika már gimnazistaként történelemmániás volt, és a politikai ideológiák jobban  érdekelték, mint kortársai vagy éppen a zene világa.  Minden nap otthon ült és a politikával foglalkozó könyvekbe mélyedt. Az athéni demokráciától a napi politikai eseményekig, külpolitikától a belpolitikáig minden érdekelte. A történelemkönyv legapróbb betűkkel írt kiegészítéseit is tudta, az Árpád-házat visszafelé sorolta. Valahol mélyen hitte, hogy még szüksége lehet rá.

Az egyetemi évek  alatt is jegyzetei fölé görnyedve láthatta mindenki. A politológia szak szerelmese lett: az évszámok, felszólalások idejét napra  pontosan magolta. Ám az  események háttere fogta meg igazán: a dolgok mögé akart látni. Megérteni a mozgatórugókat. Ha társaságba járt, mindig a férfiak közé ült és politizált. Szinte úszott a boldogságban, hiszen megmutathatta,  hogy ehhez ért a legjobban és kivívta elismerésüket.

Évek óta erről szólnak a  napjai:  hírek, újsághegyek, rádióinterjúk hallgatása. Mindezt pedig egyetlen ember miatt csinálja: azért az emberért, aki évek óta a példaképe, vele kel és fekszik. Mármint a  képével,  a televízióból. Az esti műsorok egyikében  mindig láthatja. Mikor pedig nincs adásban, felvételről nézegeti a képét.

Mónika megitta kávéját, majd a számítógépe elé ült. „Ma kicsit kiszakadok abból az önmagából táplálkozó kétségbeesésből, ami alapvetően meghatározza az életemet.”-gondolta, miközben ráklikkelt a politológus rajongófórumára..

 Sok nő írt a fórumba. Egyetértett velük abban, hogy a politológusnál megnyerőbb, intelligensebb, sármosabb, humorosabb,  jobb  kiállású férfi nem is létezik. Közben pedig gyűlölte ezeket a nőket, mert személyes  tapasztalatokról számoltak be róla. Egyesek látni vélték a  közértben, mások beszéltek is vele. Az egyik rajongó arról számolt be, hogy egy stúdióban futott össze vele. A történetből kiderült, hogy a politológus „nagyon kedvesen és udvariasan”  megszólította, a mellékhelyiség után érdeklődve. A nő szívélyesen elkalauzolta az említett helyre. Sajnos csak ennyi történt, de a nő biztosra vette, hogy  azóta is ő jár a politológus fejében.

Az egyik nő szerint pedig az ő fórumozása , és egyik,önmagát leleplező üzenete alapján ráismert a férfi, és azóta sokatmondó félmosolyokat küld felé. Lehet, hogy észrevette.

Mónika mérgében rátenyerelt a billentyűzetre. Pedig ő is csak azt érezte, amit a többi nő. „Még ha a fele sem igaz, akkor is szörnyű, hogy  nem velem történik mindez”-siránkozott magában tovább, közben pedig azon tépelődött, hogy célszerű lenne mihamarabb felkeresni és megkörnyékezni a politológust. Bármi áron.

Napokkal később felröppent a  hír  a fórumon, miszerint a politológus együtt él egy csinos jogászlánnyal. Mónika életének értelme látszott összeomlani. Az álmaiban felépített légvár nem állt többé. Elveszett a  termeiben. Holdkóros módjára járt-kelt az utcán, az egyetemen, és hangtalanul sírt. Nem tudta elhinni, hogy a jogászlány elhalászta előle élete nagy lehetőségét. Egyszer elévágott egy autónak, az meg kis híján elütötte. Nem  bánta volna, ha meghal.  Úgy érezte, ezt a csalódást nem éli túl. Talán nem is akarta túlélni.

Elment egy koncertre, felejteni akart. Sokat ivott, és magán kívül kiabált az emberek között. Sírógörcs jött rá, leült az útpadkára és  a tenyerébe temette  az arcát. Felkelt, és támolyogni kezdett. Aztán vége lett a koncertnek és akkor megállt, hogy ellentétesen viselkedjen, mint a tömeg. És úgy ottmaradt, mintha ő is csak egy eldobott és összetaposott söröspohár lenne a sok közül. A barátai találtak rá.

-Te jó ég, Móni! Jól vagy?-kérdezte barátnője, Liza aggodalmasan.

-Hülye kérdés. Nézz rám.-mondta  Mónika, potyogó könnyekkel az arcán. Ekkor már sírt és nevetett egyszerre.

-Gyere, hazaviszünk.

Mikor Mónika lakásához értek, és betámogatták a lépcsőházba, Lizából kitört az indulat,  ami egész úton nyomasztotta.

-Milyen buta vagy!- kiáltotta dorgáló hangon. –Hiszen még sohase találkoztál vele. Hogyan szerethetsz bele egy arcba, amit még élőben nem is láttál, egy ingbe meg egy nyakkendőbe? Téged tudtán kívül teljesen megőrjített az  az ember.

-Te nem értheted, miről beszélek. Többet jelent számomra, mint gondolod. Az életemet!-nyögte Mónika halálfáradtan.

-Ugyan,  ne dramatizáld túl!  Ki fogod heverni.  Különben is, az csak egy hír.  Ki tudja, igaz-e.

-Talán nem igaz..Ó, bár ne lenne igaz!- csillant fel Móni  szeme egy pillanatra.

Másnap minden tagja fájt, és eszméletlen fejfájása volt. Barátnője ott éjszakázott mellette. Mikor felébredt, vallatni kezdte.

-Most őszintén: te csak miatta kezdtél el a politikával foglalkozni, és szentelted ennek az  életed?

-Nem! Engem nagyon  is  érdekel a politika. Az  az álmom tizenéves korom óta,  hogy én is  ott legyek  a  TV-ben és elemezhessek,  hogy őrületbe kergessem a riportereket…-mondta Mónika, sajgó fejét fogva.-Mint ahogy ő  teszi… Fel tudod ezt fogni? Kollégák lehetnénk! Talán még beszélne is velem.

-Te meg vagy húzatva-zárta le a témát Liza.-Vedd be ezt, és megnyugszol…Figyelj! Holnap Pestre megyek. Meg kellene látogatnom az unokahúgomat. Azt mondja, az Erzsébet hídon kell átmennem, hogy eljussak hozzá. Annyi  híd  van  Pesten…Tudod,az melyik?

-Ahonnan az öngyilkosok  szoktak leugrálni…-válaszolta a  lány, és a párnák közé rejtette arcát. Komolyan elgondolkozott azon, hogy ő is megteszi. „Nincs miért élnem…”-suttogta maga elé.

Két héttel később egy telefonhívást kapott. Egy pesti barátnője hívta.

-Móni! El se fogod hinni, mi történt tegnap! Találd ki!

-Lövésem sincs, ne haragudj. Meséld el, kérlek!

-Na, jó. Képzeld, tegnap bejött hozzánk valaki az utazási irodába, és jegyet vett tőlem egy Oroszországba menő járatra. Na, ki volt az?

-Honnan kéne tudnom?-kérdezte a lány unottan.

-Hát a te bálványod, életed szerelme, a politológus!

Móninak elakadt a lélegzete. Gyorsan megtudakolta, melyik repülőre vette a jegyet a férfi, és lefoglaltatta barátnőjével a szomszédos helyet.

„Ez az utolsó lehetőségem.  Ki kell használnom. Élet, vagy halál.-gondolta szinte megszállottan.

 Felutazott Pestre, és indulás előtt elrebegett néhány imát,  hogy  végre sikerüljön, létrejöjjön  a találkozás. Ezen múlik minden…-mondogatta.

A gépen rengetegen utaztak, így nem látta meg  rögtön a politológust a tömegben. Leült a helyére, és  fürkészte a bejövőket. A szíve a torkában dobogott. Tudta,  ez a nap  sorsdöntő lesz az életében.  Ha  nem láthatja, ha  nem beszélhet vele, abba  beleőrül.

Néhány ember kereste már csak a  helyét a repülőn. Mónika  szeme az ajtón. „Figyelmeztetjük kedves utasainkat, hogy a gép hamarosan  felszáll.  Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket.”-hangzott a kellemes női hang.

-Hát nem jön el?…Mi van, ha másik gépre vett jegyet? Nem, az lehetetlen. Ezen a gépen kell utaznia…

Az órájára nézett. Közben végigfutott az agyán barátnőjének kedvessége, segítőkészsége. „Ha akkor nem talál meg az utcán, lehet, hogy soha  nem lett volna több alkalma megtalálni …”-gondolta  fokozódó idegességében. 

Két ember érkezik. Egyik sem ő. A gép indulásra kész…”Lehet, hogy kidobtam az ablakon azt a pénzt, és nem is ezen a gépen utazik…Nem,ő minden pénzt megér. Lehet, hogy félretájékoztattak. Ha ez történik, legszívesebben lezuhannék ezzel a  sok tonna vassal együtt. A tengerbe vagy a szárazföldre. Édesmindegy. Csak haljak meg. Tenger…Már túl sok van bennem ebből a szánalmas érzésből és egyre több és csak fejlődik és már nem fér el, beterít körülöttem mindent! Lassan belefulladok”

Ekkor lépett be a politológus. Mint mindig, elegánsan és öltönyben. Arca megnyerő,  mosolygós.  Kezében újság. „Azt hiszem, elájulok.  Itt van!”

Egyenesen felé tartott. A várt hatás nem maradt  el: Mónika szinte extázisba esett. „Meglátott engem! Felfigyelt rám? Ja  persze, csak mellém szól  a jegye…”Mikor azonban közelebb ért, a lány meglepődött. A politológus egészen máshogy nézett ki, mint a televízióban. Egy körülbelül  száthatvannégy centi magas, pocakos ember állt előtte.

„Ő lenne az? Nem lehet!”

De az is átfutott az agyán, hogy az intellektusa feledtetheti mindezt. Politikatudományi múltja,  tudása, tájékozottsága iránti rajongása nem dobható sutba csupán  ennyi miatt…Mindig is imádta hallgatni az érvelését, tisztelte a higgadt, pontos megfigyelőkészségét, elkötelezettségét, tettvágyát, közérthető stílusát. Ez a kis eltérés a külsőben nem is számít, mert a tévé úgyis mindig csal…Hát, most éppen jó irányba csalt.

A férfi kedvesen mosolygott, leült, és újságjaiba mélyedt. Egy baloldali,és egy jobboldali lap volt a kezében.

-Elnézést…-kezdte a lány.-Szabó Mónika vagyok. Maga az, ha nem tévedek…A televízióból. Ismerem…ismerem minden műsorát, meghallgatom  minden elemzését. Nagyon felkészült szakembernek tartom.

-Nahát, ez hízelgő. Örülök, hogy  megismertem, és annak is, hogy ezt  gondolja.

-Képzelje, lehet hogy kollégák leszünk. Én  is  politológusnak  tanulok.

Úgy tűnt, a  férfit nem érdekli túlzottan a téma.

-Remek.

-Képzelje, engem évek óta csak a  történelem, a politika foglalkoztat. Fel tudom sorolni az Árpád-házat visszafelé. Érdekelnek a pártrendezvények, a háttérműsorok, az ideológiák, hogy merre megy az ország, és  az is, hogy…

-Nagyszerű.  Ne haragudjon, de most olvasok. A hétfői műsoromra kell készülnöm.

A lány nagyon meglepődött, és vérig sértettnek érezte magát. Annyira sem méltatja ez az ember, hogy elmondja, amit akar? Nem hitte volna,  hogy az évek óta rajongásig magasztalt politológus ilyen unalmasnak mutatkozik és  ilyen érdektelen lesz a számára egyik pillanatról a  másikra. „Hogy lehet ennyire faragatlan? Legalább meghallgathatná, mit akarok mondani. Hiszen a  szakmájáról van  szó,  az csak érdekli.” Majd kitört belőle egy hisztérikus mondat,  a politológusnak címezve, teljesen magán kívül.

-Tudja, milyen érzés az.. eszméletlen nagyot csalódni? Azt hiszem megtörtént. Itt tartok most.

-Tessék? Ezt nem teljesen értem.

-Nem is kell, hogy értse. Elég, ha én  értem. És most ne haragudjon,  de  tanulnom kell. Hétfőn vizsgázok a Pokol Béla-féle könyvből. És én még a maga műsoraira fecsérlem az  időmet, mikor a tényleges tananyagot kellene vennem, nem a választási kampány elemzését bámulni. Elnézést, hogy meg mertem zavarni.Meg tanulom az állami struktúrákat..

- Nem könnyű  rész. Magam  is sokat bajlódtam vele még pár éve. Mikor végez?

-Két év múlva.  És akkor megyek én is politológusnak.

-Sok sikert hozzá! Nekem szimpatikus a hozzáállása. Be fogom ajánlani, ha  szüksége van rá.  Tudja, ez a szakma  is úgy működik, mint a többi. Fontosak a kapcsolatok, az  ismeretségek. Anélkül nehéz elindulni. Van valaki,  aki segít  magának elhelyezkedni?

-Nincs  rá szükségem. Én a magam segítségével küzdöttem fel magam idáig, és ezután is ezt teszem majd.

-Ez dicséretes, Melinda…

-Mónika vagyok.

-Dicséretes, Mónika. De egy dolgot jegyezzen meg: soha nem szabad igazat mondania.  Ha  elárulja  az egyes érdekcsoportok, pártok kis titkait, akkor kiutálják magát a szakmából. És még valami:  azt ugye tudja, hogy egyik  politológus sem állhat középen?

-Tessék?!  Ön azt mondta, hogy ez az elve! Hogy  nem lehet részrehajlónak  lenni…

-Ne haragudjon, de..duma  az egész. A középen lavírozás egyenlő az érdektelenséggel. Hamarosan változtatok a stílusomon, ezt majd észre is fogja venni a képernyőn. Ki kell állni a mellett az oldal mellett, amelyik  többet ad…

-Ezt hogy érti? Lefizetik?

-Ó, sokat kell még magának tanulnia erről a szakmáról…-mondta  elnézően a politológus, azzal befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Mónika azon kezdett el gondolkodni,  hogy mit kezd majd magával  Oroszországban,  merthogy a gép arra tart. „Meglátogatom  a jó öreg Lenint  a  Mauzóleumban, és  majd csak elleszek valahogy.  A Kreml  is érdekes lehet. Micsoda mogorva fráter…Még jó, hogy nem ugrottam le miatta  az Erzsébet hídról.”

Mónika teljes kiábrándultságban,  de egy új élet reményében  lépett ki a repülőgépből.