A politológus
Mónika a
szobájában ült, és tágra nyílt szemekkel tapadt a képernyőre. Ugyanúgy ült ott
mozdulatlanul már órák óta, mint amikor befészkelte magát a fotelba. Kedvenc
hírműsorát nézte, majd az azt követő politikai elemzést. Mindig két politológust
hívtak meg, akik a hét eseményeit foglalták össze, és a nézők számára
érthetőbbé próbálták tenni a háttérben lezajló folyamatokat. Egyikük régóta
Mónika példaképe volt. Úgy rajongott a megnyerő modorú, széles mosolyú
politológusért, mint egy tinédzser a kedvenc rocksztáráért. El nem mulasztotta
volna egyetlen műsorát sem.
„Már megint
reklámok. Azt hiszem, főzök magamnak egy
kávét.”-mondta Mónika félhangosan, majd
kikászálódott a fotelból. Éppen abban a pillanatban csörrent meg a telefon, és
a lány összerezzent. Egyedül volt a
lakásban, és a politológus megszokott, hőn imádott hangján kívül semmi más nem töltötte be eddig a szobát.
-Szia, Móni! Liza
vagyok. Van most időd találkozni? -
kérdezte egy női hang. -Itt állunk a haverokkal a parkban.
-Nem, ma nem…Tudod…kampányidőszak van. A
miniszterelnöki vitát elemzik.
-Jaj,már
megint az az átkozott politikád! Na, akkor nézd azt helyettünk, majd holnap találkozunk!-szólt a
sértett hang, melyet folyamatos búgás
követett.
-Letette…-sóhajtott
Mónika, és egy kicsit elszomorodott.
Mint mindig ilyenkor, elkezdett gondolkodni. „Nem vagyok elég jó barátnő.”
Kiment a
konyhába, és főzni kezdte a kávét. Közben melankolikus hangulatba került. „Nem
csupán kilógok a sorból, hanem még csak azt sem tudom meghatározni, hogy hol a
sor…”
Mónika már
gimnazistaként történelemmániás volt, és a politikai ideológiák jobban érdekelték, mint kortársai vagy éppen a zene
világa. Minden nap otthon ült és a
politikával foglalkozó könyvekbe mélyedt. Az athéni demokráciától a napi
politikai eseményekig, külpolitikától a belpolitikáig minden érdekelte. A
történelemkönyv legapróbb betűkkel írt kiegészítéseit is tudta, az Árpád-házat
visszafelé sorolta. Valahol mélyen hitte, hogy még szüksége lehet rá.
Az egyetemi
évek alatt is jegyzetei fölé görnyedve
láthatta mindenki. A politológia szak szerelmese lett: az évszámok,
felszólalások idejét napra pontosan
magolta. Ám az események háttere fogta
meg igazán: a dolgok mögé akart látni. Megérteni a mozgatórugókat. Ha
társaságba járt, mindig a férfiak közé ült és politizált. Szinte úszott a
boldogságban, hiszen megmutathatta, hogy
ehhez ért a legjobban és kivívta elismerésüket.
Évek óta
erről szólnak a napjai: hírek, újsághegyek, rádióinterjúk hallgatása.
Mindezt pedig egyetlen ember miatt csinálja: azért az emberért, aki évek óta a
példaképe, vele kel és fekszik. Mármint a
képével, a televízióból. Az esti műsorok
egyikében mindig láthatja. Mikor pedig nincs
adásban, felvételről nézegeti a képét.
Mónika
megitta kávéját, majd a számítógépe elé ült. „Ma kicsit kiszakadok abból az önmagából
táplálkozó kétségbeesésből, ami alapvetően meghatározza az életemet.”-gondolta,
miközben ráklikkelt a politológus rajongófórumára..
Sok nő írt a fórumba. Egyetértett velük abban,
hogy a politológusnál megnyerőbb, intelligensebb, sármosabb, humorosabb, jobb
kiállású férfi nem is létezik. Közben pedig gyűlölte ezeket a nőket,
mert személyes tapasztalatokról
számoltak be róla. Egyesek látni vélték a
közértben, mások beszéltek is vele. Az egyik rajongó arról számolt be,
hogy egy stúdióban futott össze vele. A történetből kiderült, hogy a
politológus „nagyon kedvesen és udvariasan”
megszólította, a mellékhelyiség után érdeklődve. A nő szívélyesen
elkalauzolta az említett helyre. Sajnos csak ennyi történt, de a nő biztosra
vette, hogy azóta is ő jár a politológus
fejében.
Az egyik nő
szerint pedig az ő fórumozása , és egyik,önmagát leleplező üzenete alapján
ráismert a férfi, és azóta sokatmondó félmosolyokat küld felé. Lehet, hogy
észrevette.
Mónika
mérgében rátenyerelt a billentyűzetre. Pedig ő is csak azt érezte, amit a többi
nő. „Még ha a fele sem igaz, akkor is szörnyű, hogy nem velem történik mindez”-siránkozott
magában tovább, közben pedig azon tépelődött, hogy célszerű lenne mihamarabb
felkeresni és megkörnyékezni a politológust. Bármi áron.
Napokkal
később felröppent a hír a fórumon, miszerint a politológus együtt él
egy csinos jogászlánnyal. Mónika életének értelme látszott összeomlani. Az
álmaiban felépített légvár nem állt többé. Elveszett a termeiben. Holdkóros módjára járt-kelt az
utcán, az egyetemen, és hangtalanul sírt. Nem tudta elhinni, hogy a jogászlány
elhalászta előle élete nagy lehetőségét. Egyszer elévágott egy autónak, az meg kis
híján elütötte. Nem bánta volna, ha meghal. Úgy érezte, ezt a csalódást nem éli túl.
Talán nem is akarta túlélni.
Elment egy
koncertre, felejteni akart. Sokat ivott, és magán kívül kiabált az emberek
között. Sírógörcs jött rá, leült az útpadkára és a tenyerébe temette az arcát. Felkelt, és támolyogni kezdett. Aztán
vége lett a koncertnek és akkor megállt, hogy ellentétesen viselkedjen,
mint a tömeg. És úgy ottmaradt, mintha ő is csak egy eldobott és összetaposott
söröspohár lenne a sok közül. A barátai
találtak rá.
-Te jó ég,
Móni! Jól vagy?-kérdezte barátnője, Liza aggodalmasan.
-Hülye
kérdés. Nézz rám.-mondta Mónika, potyogó
könnyekkel az arcán. Ekkor már sírt és nevetett egyszerre.
-Gyere,
hazaviszünk.
Mikor Mónika
lakásához értek, és betámogatták a lépcsőházba, Lizából kitört az indulat, ami egész úton nyomasztotta.
-Milyen buta
vagy!- kiáltotta dorgáló hangon. –Hiszen még sohase találkoztál vele. Hogyan
szerethetsz bele egy arcba, amit még élőben nem is láttál, egy ingbe meg egy
nyakkendőbe? Téged tudtán kívül teljesen megőrjített az az ember.
-Te nem
értheted, miről beszélek. Többet jelent számomra, mint gondolod. Az életemet!-nyögte
Mónika halálfáradtan.
-Ugyan, ne dramatizáld túl! Ki fogod heverni. Különben is, az csak egy hír. Ki tudja, igaz-e.
-Talán nem
igaz..Ó, bár ne lenne igaz!- csillant fel Móni
szeme egy pillanatra.
Másnap minden
tagja fájt, és eszméletlen fejfájása volt. Barátnője ott éjszakázott mellette.
Mikor felébredt, vallatni kezdte.
-Most
őszintén: te csak miatta kezdtél el a politikával foglalkozni, és szentelted
ennek az életed?
-Nem! Engem
nagyon is érdekel a politika. Az az álmom tizenéves korom óta, hogy én is
ott legyek a TV-ben és elemezhessek, hogy őrületbe kergessem a riportereket…-mondta
Mónika, sajgó fejét fogva.-Mint ahogy ő
teszi… Fel tudod ezt fogni? Kollégák lehetnénk! Talán még beszélne is
velem.
-Te meg vagy
húzatva-zárta le a témát Liza.-Vedd be ezt, és megnyugszol…Figyelj! Holnap
Pestre megyek. Meg kellene látogatnom az unokahúgomat. Azt mondja, az Erzsébet
hídon kell átmennem, hogy eljussak hozzá. Annyi
híd van Pesten…Tudod,az melyik?
-Ahonnan az
öngyilkosok szoktak
leugrálni…-válaszolta a lány, és a
párnák közé rejtette arcát. Komolyan elgondolkozott azon, hogy ő is megteszi.
„Nincs miért élnem…”-suttogta maga elé.
Két héttel
később egy telefonhívást kapott. Egy pesti barátnője hívta.
-Móni! El se
fogod hinni, mi történt tegnap! Találd ki!
-Lövésem
sincs, ne haragudj. Meséld el, kérlek!
-Na, jó.
Képzeld, tegnap bejött hozzánk valaki az utazási irodába, és jegyet vett tőlem
egy Oroszországba menő járatra. Na, ki volt az?
-Honnan kéne
tudnom?-kérdezte a lány unottan.
-Hát a te
bálványod, életed szerelme, a politológus!
Móninak elakadt
a lélegzete. Gyorsan megtudakolta, melyik repülőre vette a jegyet a férfi, és
lefoglaltatta barátnőjével a szomszédos helyet.
„Ez az utolsó
lehetőségem. Ki kell használnom. Élet,
vagy halál.-gondolta szinte megszállottan.
Felutazott Pestre, és indulás előtt elrebegett
néhány imát, hogy végre sikerüljön, létrejöjjön a találkozás. Ezen múlik minden…-mondogatta.
A gépen
rengetegen utaztak, így nem látta meg
rögtön a politológust a tömegben. Leült a helyére, és fürkészte a bejövőket. A szíve a torkában
dobogott. Tudta, ez a nap sorsdöntő lesz az életében. Ha nem
láthatja, ha nem beszélhet vele,
abba beleőrül.
Néhány ember
kereste már csak a helyét a repülőn.
Mónika szeme az ajtón. „Figyelmeztetjük
kedves utasainkat, hogy a gép hamarosan
felszáll. Kérjük, kapcsolják be
biztonsági öveiket.”-hangzott a kellemes női hang.
-Hát nem jön
el?…Mi van, ha másik gépre vett jegyet? Nem, az lehetetlen. Ezen a gépen kell
utaznia…
Az órájára
nézett. Közben végigfutott az agyán barátnőjének kedvessége, segítőkészsége.
„Ha akkor nem talál meg az utcán, lehet, hogy soha nem lett volna több alkalma megtalálni
…”-gondolta fokozódó idegességében.
Két ember
érkezik. Egyik sem ő. A gép indulásra kész…”Lehet, hogy kidobtam az ablakon azt
a pénzt, és nem is ezen a gépen utazik…Nem,ő minden pénzt megér. Lehet, hogy félretájékoztattak.
Ha ez történik, legszívesebben lezuhannék ezzel a sok tonna vassal együtt. A tengerbe vagy a
szárazföldre. Édesmindegy. Csak haljak meg. Tenger…Már túl sok van bennem ebből
a szánalmas érzésből és egyre több és csak fejlődik és már nem fér el, beterít körülöttem mindent! Lassan belefulladok”
Ekkor lépett
be a politológus. Mint mindig, elegánsan és öltönyben. Arca megnyerő, mosolygós.
Kezében újság. „Azt hiszem, elájulok.
Itt van!”
Egyenesen
felé tartott. A várt hatás nem maradt
el: Mónika szinte extázisba esett. „Meglátott engem! Felfigyelt rám?
Ja persze, csak mellém szól a jegye…”Mikor azonban közelebb ért, a lány
meglepődött. A politológus egészen máshogy nézett ki, mint a televízióban. Egy
körülbelül száthatvannégy centi magas,
pocakos ember állt előtte.
„Ő lenne az?
Nem lehet!”
De az is
átfutott az agyán, hogy az intellektusa feledtetheti mindezt. Politikatudományi
múltja, tudása, tájékozottsága iránti
rajongása nem dobható sutba csupán ennyi
miatt…Mindig is imádta hallgatni az érvelését, tisztelte a higgadt, pontos
megfigyelőkészségét, elkötelezettségét, tettvágyát, közérthető stílusát. Ez a
kis eltérés a külsőben nem is számít, mert a tévé úgyis mindig csal…Hát, most
éppen jó irányba csalt.
A férfi
kedvesen mosolygott, leült, és újságjaiba mélyedt. Egy baloldali,és egy
jobboldali lap volt a kezében.
-Elnézést…-kezdte
a lány.-Szabó Mónika vagyok. Maga az, ha nem tévedek…A televízióból.
Ismerem…ismerem minden műsorát, meghallgatom
minden elemzését. Nagyon felkészült szakembernek tartom.
-Nahát, ez
hízelgő. Örülök, hogy megismertem, és
annak is, hogy ezt gondolja.
-Képzelje,
lehet hogy kollégák leszünk. Én is politológusnak tanulok.
Úgy tűnt,
a férfit nem érdekli túlzottan a téma.
-Remek.
-Képzelje,
engem évek óta csak a történelem, a
politika foglalkoztat. Fel tudom sorolni az Árpád-házat visszafelé. Érdekelnek
a pártrendezvények, a háttérműsorok, az ideológiák, hogy merre megy az ország,
és az is, hogy…
-Nagyszerű. Ne haragudjon, de most olvasok. A hétfői
műsoromra kell készülnöm.
A lány nagyon
meglepődött, és vérig sértettnek érezte magát. Annyira sem méltatja ez az
ember, hogy elmondja, amit akar? Nem hitte volna, hogy az évek óta rajongásig magasztalt politológus
ilyen unalmasnak mutatkozik és ilyen
érdektelen lesz a számára egyik pillanatról a
másikra. „Hogy lehet ennyire faragatlan? Legalább meghallgathatná, mit
akarok mondani. Hiszen a szakmájáról
van szó,
az csak érdekli.” Majd kitört belőle egy hisztérikus mondat, a politológusnak címezve, teljesen magán
kívül.
-Tudja, milyen érzés az.. eszméletlen nagyot csalódni? Azt hiszem
megtörtént. Itt tartok most.
-Tessék? Ezt
nem teljesen értem.
-Nem is kell,
hogy értse. Elég, ha én értem. És most
ne haragudjon, de tanulnom kell. Hétfőn vizsgázok a Pokol Béla-féle könyvből. És én még a maga műsoraira fecsérlem az időmet, mikor a tényleges tananyagot kellene
vennem, nem a választási kampány elemzését bámulni. Elnézést, hogy meg mertem
zavarni.Meg tanulom az állami struktúrákat..
- Nem könnyű rész. Magam is sokat bajlódtam vele még pár éve. Mikor
végez?
-Két év múlva. És akkor megyek én is
politológusnak.
-Sok sikert
hozzá! Nekem szimpatikus a hozzáállása. Be fogom ajánlani, ha szüksége van rá. Tudja, ez a szakma is úgy működik, mint a többi. Fontosak a
kapcsolatok, az ismeretségek. Anélkül
nehéz elindulni. Van valaki, aki
segít magának elhelyezkedni?
-Nincs rá szükségem. Én a magam segítségével
küzdöttem fel magam idáig, és ezután is ezt teszem majd.
-Ez
dicséretes, Melinda…
-Mónika
vagyok.
-Dicséretes,
Mónika. De egy dolgot jegyezzen meg: soha nem szabad igazat mondania. Ha
elárulja az egyes érdekcsoportok,
pártok kis titkait, akkor kiutálják magát a szakmából. És még valami: azt ugye tudja, hogy egyik politológus sem állhat középen?
-Tessék?! Ön azt mondta, hogy ez az elve! Hogy nem lehet részrehajlónak lenni…
-Ne
haragudjon, de..duma az egész. A középen
lavírozás egyenlő az érdektelenséggel. Hamarosan változtatok a stílusomon, ezt
majd észre is fogja venni a képernyőn. Ki kell állni a mellett az oldal
mellett, amelyik többet ad…
-Ezt hogy
érti? Lefizetik?
-Ó, sokat
kell még magának tanulnia erről a szakmáról…-mondta elnézően a politológus, azzal befejezettnek
tekintette a beszélgetést.
Mónika azon
kezdett el gondolkodni, hogy mit kezd
majd magával Oroszországban, merthogy a gép arra tart. „Meglátogatom a jó öreg Lenint a Mauzóleumban,
és majd csak elleszek valahogy. A Kreml
is érdekes lehet. Micsoda mogorva fráter…Még jó, hogy nem ugrottam le
miatta az Erzsébet hídról.”
Mónika teljes
kiábrándultságban, de egy új élet
reményében lépett ki a repülőgépből.