A politológus

Mónika a szobájában ült, és tágra nyílt szemekkel tapadt a képernyőre. Ugyanúgy ült ott mozdulatlanul már órák óta, mint amikor befészkelte magát a fotelba. Kedvenc hírműsorát nézte, majd az azt követő politikai elemzést. Mindig két politológust hívtak meg, akik a hét eseményeit foglalták össze, és a nézők számára érthetőbbé próbálták tenni a háttérben lezajló folyamatokat. Egyikük régóta Mónika példaképe volt. Úgy rajongott a megnyerő modorú, széles mosolyú politológusért, mint egy tinédzser a kedvenc rocksztáráért. El nem mulasztotta volna egyetlen műsorát sem.

„Már megint reklámok. Azt  hiszem, főzök magamnak egy kávét.”-mondta Mónika félhangosan,  majd kikászálódott a fotelból. Éppen abban a pillanatban csörrent meg a telefon, és a  lány összerezzent. Egyedül volt a lakásban, és a  politológus  megszokott, hőn  imádott hangján kívül semmi más nem  töltötte be eddig a szobát.

-Szia, Móni! Liza vagyok. Van most  időd találkozni? - kérdezte egy női hang. -Itt állunk a haverokkal a parkban.

-Nem,  ma nem…Tudod…kampányidőszak van. A miniszterelnöki vitát elemzik.

-Jaj,már megint az  az  átkozott politikád! Na, akkor nézd azt  helyettünk, majd holnap találkozunk!-szólt a sértett hang,  melyet folyamatos búgás követett.

-Letette…-sóhajtott Mónika, és egy  kicsit elszomorodott. Mint mindig ilyenkor, elkezdett gondolkodni. „Nem vagyok elég jó  barátnő.”

Kiment a konyhába, és főzni kezdte a kávét. Közben melankolikus hangulatba került. „Nem csupán kilógok a sorból, hanem még csak azt sem tudom meghatározni, hogy hol a sor…”

Mónika már gimnazistaként történelemmániás volt, és a politikai ideológiák jobban  érdekelték, mint kortársai vagy éppen a zene világa.  Minden nap otthon ült és a politikával foglalkozó könyvekbe mélyedt. Az athéni demokráciától a napi politikai eseményekig, külpolitikától a belpolitikáig minden érdekelte. A történelemkönyv legapróbb betűkkel írt kiegészítéseit is tudta, az Árpád-házat visszafelé sorolta. Valahol mélyen hitte, hogy még szüksége lehet rá.

Az egyetemi évek  alatt is jegyzetei fölé görnyedve láthatta mindenki. A politológia szak szerelmese lett: az évszámok, felszólalások idejét napra  pontosan magolta. Ám az  események háttere fogta meg igazán: a dolgok mögé akart látni. Megérteni a mozgatórugókat. Ha társaságba járt, mindig a férfiak közé ült és politizált. Szinte úszott a boldogságban, hiszen megmutathatta,  hogy ehhez ért a legjobban és kivívta elismerésüket.

Évek óta erről szólnak a  napjai:  hírek, újsághegyek, rádióinterjúk hallgatása. Mindezt pedig egyetlen ember miatt csinálja: azért az emberért, aki évek óta a példaképe, vele kel és fekszik. Mármint a  képével,  a televízióból. Az esti műsorok egyikében  mindig láthatja. Mikor pedig nincs adásban, felvételről nézegeti a képét.

Mónika megitta kávéját, majd a számítógépe elé ült. „Ma kicsit kiszakadok abból az önmagából táplálkozó kétségbeesésből, ami alapvetően meghatározza az életemet.”-gondolta, miközben ráklikkelt a politológus rajongófórumára..

 Sok nő írt a fórumba. Egyetértett velük abban, hogy a politológusnál megnyerőbb, intelligensebb, sármosabb, humorosabb,  jobb  kiállású férfi nem is létezik. Közben pedig gyűlölte ezeket a nőket, mert személyes  tapasztalatokról számoltak be róla. Egyesek látni vélték a  közértben, mások beszéltek is vele. Az egyik rajongó arról számolt be, hogy egy stúdióban futott össze vele. A történetből kiderült, hogy a politológus „nagyon kedvesen és udvariasan”  megszólította, a mellékhelyiség után érdeklődve. A nő szívélyesen elkalauzolta az említett helyre. Sajnos csak ennyi történt, de a nő biztosra vette, hogy  azóta is ő jár a politológus fejében.

Az egyik nő szerint pedig az ő fórumozása , és egyik,önmagát leleplező üzenete alapján ráismert a férfi, és azóta sokatmondó félmosolyokat küld felé. Lehet, hogy észrevette.

Mónika mérgében rátenyerelt a billentyűzetre. Pedig ő is csak azt érezte, amit a többi nő. „Még ha a fele sem igaz, akkor is szörnyű, hogy  nem velem történik mindez”-siránkozott magában tovább, közben pedig azon tépelődött, hogy célszerű lenne mihamarabb felkeresni és megkörnyékezni a politológust. Bármi áron.

Napokkal később felröppent a  hír  a fórumon, miszerint a politológus együtt él egy csinos jogászlánnyal. Mónika életének értelme látszott összeomlani. Az álmaiban felépített légvár nem állt többé. Elveszett a  termeiben. Holdkóros módjára járt-kelt az utcán, az egyetemen, és hangtalanul sírt. Nem tudta elhinni, hogy a jogászlány elhalászta előle élete nagy lehetőségét. Egyszer elévágott egy autónak, az meg kis híján elütötte. Nem  bánta volna, ha meghal.  Úgy érezte, ezt a csalódást nem éli túl. Talán nem is akarta túlélni.

Elment egy koncertre, felejteni akart. Sokat ivott, és magán kívül kiabált az emberek között. Sírógörcs jött rá, leült az útpadkára és  a tenyerébe temette  az arcát. Felkelt, és támolyogni kezdett. Aztán vége lett a koncertnek és akkor megállt, hogy ellentétesen viselkedjen, mint a tömeg. És úgy ottmaradt, mintha ő is csak egy eldobott és összetaposott söröspohár lenne a sok közül. A barátai találtak rá.

-Te jó ég, Móni! Jól vagy?-kérdezte barátnője, Liza aggodalmasan.

-Hülye kérdés. Nézz rám.-mondta  Mónika, potyogó könnyekkel az arcán. Ekkor már sírt és nevetett egyszerre.

-Gyere, hazaviszünk.

Mikor Mónika lakásához értek, és betámogatták a lépcsőházba, Lizából kitört az indulat,  ami egész úton nyomasztotta.

-Milyen buta vagy!- kiáltotta dorgáló hangon. –Hiszen még sohase találkoztál vele. Hogyan szerethetsz bele egy arcba, amit még élőben nem is láttál, egy ingbe meg egy nyakkendőbe? Téged tudtán kívül teljesen megőrjített az  az ember.

-Te nem értheted, miről beszélek. Többet jelent számomra, mint gondolod. Az életemet!-nyögte Mónika halálfáradtan.

-Ugyan,  ne dramatizáld túl!  Ki fogod heverni.  Különben is, az csak egy hír.  Ki tudja, igaz-e.

-Talán nem igaz..Ó, bár ne lenne igaz!- csillant fel Móni  szeme egy pillanatra.

Másnap minden tagja fájt, és eszméletlen fejfájása volt. Barátnője ott éjszakázott mellette. Mikor felébredt, vallatni kezdte.

-Most őszintén: te csak miatta kezdtél el a politikával foglalkozni, és szentelted ennek az  életed?

-Nem! Engem nagyon  is  érdekel a politika. Az  az álmom tizenéves korom óta,  hogy én is  ott legyek  a  TV-ben és elemezhessek,  hogy őrületbe kergessem a riportereket…-mondta Mónika, sajgó fejét fogva.-Mint ahogy ő  teszi… Fel tudod ezt fogni? Kollégák lehetnénk! Talán még beszélne is velem.

-Te meg vagy húzatva-zárta le a témát Liza.-Vedd be ezt, és megnyugszol…Figyelj! Holnap Pestre megyek. Meg kellene látogatnom az unokahúgomat. Azt mondja, az Erzsébet hídon kell átmennem, hogy eljussak hozzá. Annyi  híd  van  Pesten…Tudod,az melyik?

-Ahonnan az öngyilkosok  szoktak leugrálni…-válaszolta a  lány, és a párnák közé rejtette arcát. Komolyan elgondolkozott azon, hogy ő is megteszi. „Nincs miért élnem…”-suttogta maga elé.

Két héttel később egy telefonhívást kapott. Egy pesti barátnője hívta.

-Móni! El se fogod hinni, mi történt tegnap! Találd ki!

-Lövésem sincs, ne haragudj. Meséld el, kérlek!

-Na, jó. Képzeld, tegnap bejött hozzánk valaki az utazási irodába, és jegyet vett tőlem egy Oroszországba menő járatra. Na, ki volt az?

-Honnan kéne tudnom?-kérdezte a lány unottan.

-Hát a te bálványod, életed szerelme, a politológus!

Móninak elakadt a lélegzete. Gyorsan megtudakolta, melyik repülőre vette a jegyet a férfi, és lefoglaltatta barátnőjével a szomszédos helyet.

„Ez az utolsó lehetőségem.  Ki kell használnom. Élet, vagy halál.-gondolta szinte megszállottan.

 Felutazott Pestre, és indulás előtt elrebegett néhány imát,  hogy  végre sikerüljön, létrejöjjön  a találkozás. Ezen múlik minden…-mondogatta.

A gépen rengetegen utaztak, így nem látta meg  rögtön a politológust a tömegben. Leült a helyére, és  fürkészte a bejövőket. A szíve a torkában dobogott. Tudta,  ez a nap  sorsdöntő lesz az életében.  Ha  nem láthatja, ha  nem beszélhet vele, abba  beleőrül.

Néhány ember kereste már csak a  helyét a repülőn. Mónika  szeme az ajtón. „Figyelmeztetjük kedves utasainkat, hogy a gép hamarosan  felszáll.  Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket.”-hangzott a kellemes női hang.

-Hát nem jön el?…Mi van, ha másik gépre vett jegyet? Nem, az lehetetlen. Ezen a gépen kell utaznia…

Az órájára nézett. Közben végigfutott az agyán barátnőjének kedvessége, segítőkészsége. „Ha akkor nem talál meg az utcán, lehet, hogy soha  nem lett volna több alkalma megtalálni …”-gondolta  fokozódó idegességében. 

Két ember érkezik. Egyik sem ő. A gép indulásra kész…”Lehet, hogy kidobtam az ablakon azt a pénzt, és nem is ezen a gépen utazik…Nem,ő minden pénzt megér. Lehet, hogy félretájékoztattak. Ha ez történik, legszívesebben lezuhannék ezzel a  sok tonna vassal együtt. A tengerbe vagy a szárazföldre. Édesmindegy. Csak haljak meg. Tenger…Már túl sok van bennem ebből a szánalmas érzésből és egyre több és csak fejlődik és már nem fér el, beterít körülöttem mindent! Lassan belefulladok”

Ekkor lépett be a politológus. Mint mindig, elegánsan és öltönyben. Arca megnyerő,  mosolygós.  Kezében újság. „Azt hiszem, elájulok.  Itt van!”

Egyenesen felé tartott. A várt hatás nem maradt  el: Mónika szinte extázisba esett. „Meglátott engem! Felfigyelt rám? Ja  persze, csak mellém szól  a jegye…”Mikor azonban közelebb ért, a lány meglepődött. A politológus egészen máshogy nézett ki, mint a televízióban. Egy körülbelül  száthatvannégy centi magas, pocakos ember állt előtte.

„Ő lenne az? Nem lehet!”

De az is átfutott az agyán, hogy az intellektusa feledtetheti mindezt. Politikatudományi múltja,  tudása, tájékozottsága iránti rajongása nem dobható sutba csupán  ennyi miatt…Mindig is imádta hallgatni az érvelését, tisztelte a higgadt, pontos megfigyelőkészségét, elkötelezettségét, tettvágyát, közérthető stílusát. Ez a kis eltérés a külsőben nem is számít, mert a tévé úgyis mindig csal…Hát, most éppen jó irányba csalt.

A férfi kedvesen mosolygott, leült, és újságjaiba mélyedt. Egy baloldali,és egy jobboldali lap volt a kezében.

-Elnézést…-kezdte a lány.-Szabó Mónika vagyok. Maga az, ha nem tévedek…A televízióból. Ismerem…ismerem minden műsorát, meghallgatom  minden elemzését. Nagyon felkészült szakembernek tartom.

-Nahát, ez hízelgő. Örülök, hogy  megismertem, és annak is, hogy ezt  gondolja.

-Képzelje, lehet hogy kollégák leszünk. Én  is  politológusnak  tanulok.

Úgy tűnt, a  férfit nem érdekli túlzottan a téma.

-Remek.

-Képzelje, engem évek óta csak a  történelem, a politika foglalkoztat. Fel tudom sorolni az Árpád-házat visszafelé. Érdekelnek a pártrendezvények, a háttérműsorok, az ideológiák, hogy merre megy az ország, és  az is, hogy…

-Nagyszerű.  Ne haragudjon, de most olvasok. A hétfői műsoromra kell készülnöm.

A lány nagyon meglepődött, és vérig sértettnek érezte magát. Annyira sem méltatja ez az ember, hogy elmondja, amit akar? Nem hitte volna,  hogy az évek óta rajongásig magasztalt politológus ilyen unalmasnak mutatkozik és  ilyen érdektelen lesz a számára egyik pillanatról a  másikra. „Hogy lehet ennyire faragatlan? Legalább meghallgathatná, mit akarok mondani. Hiszen a  szakmájáról van  szó,  az csak érdekli.” Majd kitört belőle egy hisztérikus mondat,  a politológusnak címezve, teljesen magán kívül.

-Tudja, milyen érzés az.. eszméletlen nagyot csalódni? Azt hiszem megtörtént. Itt tartok most.

-Tessék? Ezt nem teljesen értem.

-Nem is kell, hogy értse. Elég, ha én  értem. És most ne haragudjon,  de  tanulnom kell. Hétfőn vizsgázok a Pokol Béla-féle könyvből. És én még a maga műsoraira fecsérlem az  időmet, mikor a tényleges tananyagot kellene vennem, nem a választási kampány elemzését bámulni. Elnézést, hogy meg mertem zavarni.Meg tanulom az állami struktúrákat..

- Nem könnyű  rész. Magam  is sokat bajlódtam vele még pár éve. Mikor végez?

-Két év múlva.  És akkor megyek én is politológusnak.

-Sok sikert hozzá! Nekem szimpatikus a hozzáállása. Be fogom ajánlani, ha  szüksége van rá.  Tudja, ez a szakma  is úgy működik, mint a többi. Fontosak a kapcsolatok, az  ismeretségek. Anélkül nehéz elindulni. Van valaki,  aki segít  magának elhelyezkedni?

-Nincs  rá szükségem. Én a magam segítségével küzdöttem fel magam idáig, és ezután is ezt teszem majd.

-Ez dicséretes, Melinda…

-Mónika vagyok.

-Dicséretes, Mónika. De egy dolgot jegyezzen meg: soha nem szabad igazat mondania.  Ha  elárulja  az egyes érdekcsoportok, pártok kis titkait, akkor kiutálják magát a szakmából. És még valami:  azt ugye tudja, hogy egyik  politológus sem állhat középen?

-Tessék?!  Ön azt mondta, hogy ez az elve! Hogy  nem lehet részrehajlónak  lenni…

-Ne haragudjon, de..duma  az egész. A középen lavírozás egyenlő az érdektelenséggel. Hamarosan változtatok a stílusomon, ezt majd észre is fogja venni a képernyőn. Ki kell állni a mellett az oldal mellett, amelyik  többet ad…

-Ezt hogy érti? Lefizetik?

-Ó, sokat kell még magának tanulnia erről a szakmáról…-mondta  elnézően a politológus, azzal befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Mónika azon kezdett el gondolkodni,  hogy mit kezd majd magával  Oroszországban,  merthogy a gép arra tart. „Meglátogatom  a jó öreg Lenint  a  Mauzóleumban, és  majd csak elleszek valahogy.  A Kreml  is érdekes lehet. Micsoda mogorva fráter…Még jó, hogy nem ugrottam le miatta  az Erzsébet hídról.”

Mónika teljes kiábrándultságban,  de egy új élet reményében  lépett ki a repülőgépből.